2017. december 1., péntek

I_have_no_life.doc, avagy a NaNoWriMo

December van, szóval hivatalosan is véget ért a Nano, azaz a National Novel Writing Month. Számomra ez volt az első év, hogy részt vettem rajta, de garantáltan nem az utolsó. A következőig meg felkészülök lélekben arra az őrült vágtára, ami az elmúlt heteimet jellemezte...

Azért vágtam bele, mert motiváció kellett az íráshoz. Szükségem volt valamire, ami rávesz, hogy írjak - és ne gyakorlatokat, hanem a regényemet. Úgyhogy minden nap hazajöttem a munkából, a délutánjaimba megpróbáltam belesűríteni az összes programomat és kötelességemet, az estéimet pedig a regénynek szenteltem. Napról napra láttam, hogyan gyarapodnak az oldalak, gyűlnek a szavak, és az első nehézkes hét után teljesen ráálltam az új menetrendre. Nem fogok hazudni, néha rettenetesen nehéz volt írni, annyira fáradtnak éreztem magam öt-hat óra alvással. Elkezdtem időt spórolni ott, ahol tudtam: mosáson, mosogatáson... :D Kész káosz uralkodott nálam, és még a fejemben is, mert napközben azon filóztam, a soron következő adagban mettől meddig akarok eljutni.

De...

Imádtam. A lendület sodort magával, szabad perceimben ránéztem a többiekre is, hogy állnak, és elképesztő érzés volt búcsút inteni a blokknak, ami közel másfél évig nem hagyta, hogy regényt írjak. Persze hogy végigcsinálnám újra, felszabadultan írtam, kiélvezve az alkotás és a történet (majdnem) minden pillanatát.

Most pedig jön a neheze, ami miatt ébren töltöm majd az éjszakákat decemberben is: rendbe kell szedni a leírtakat. A bétáim segítségével, akiknek ez úton is, századszorra köszönöm a munkájukat, nekiesem annak a sűrű száz oldalnak, hogy életképes sztorit kovácsoljak belőle. Úgy tervezem, hogy két körben javítok, először a cselekményben adódó gubancokat, utána kegyetlen krtikusként szavakra szedem, és nem kegyelmezek a hajnalban, álmosan összeírt hülyeségeknek.

Aki nanózott már, talán éppen idén, az hogy élte meg, milyen volt? Meséljetek! :)
Továbbolvasok...

2017. november 24., péntek

Kedves olvasó, kérlek, ne lopd el az ötleteimet

Sziasztok!

Míg a hosszabb cikkek tervezése és kivitelezése folyik a háttérben, addig gondoltam, hozok nektek néhány rövidebb olvasmányt is. Ebben nem feltétlenül az írástechnikáról lesz szó, hanem inkább az íráshoz hozzátartozó, megkerülhetetlen jelenségekről. Lássuk!

Itt, a poszt első felében igyekszem „olvasóbőrben” maradni, mert a probléma, amiről szó lesz, engem első sorban olvasóként érint érzékenyen. Kezdjük egy picit messzebbről. Van az útvesztő, amit marketingnek hívnak, és hozzám hasonlóan a legtöbb blogger, írópalánta nem ért hozzá. Ez teljesen normális, elvégre mi írunk, de elsősorban nem reklámot. Első blikkre nem áll rá az agyunk, hogyan lehet eladni, arra főleg nem, hogyan lehet okosan eladni. Ezért kering pár „jó tanács” az írós körökben, amire néhányan esküsznek, ezért sokan követik. Egyet-kettőt ezek közül most szeretnék lerombolni, de legalábbis elmondani, miért nem kéne többeknek velük élnie.

Belefutottam – és sajnos nem először –, ezúttal egy regénybe, amelynek az írója az elején, rögtön az előszót azzal indítja, hogy megköszöni nekem, olvasónak, hogy a kezembe vettem a történetét, majd a következő sorban arra kér, ne lopjam el azt. Mármint...? Most miről beszélünk? Azt feltételezi rólam, az olvasójáról, hogy miután elolvastam a regényét, fogom magam, és megírom újra, más nevekkel? Vagy alapjáraton nem bízik bennem, akinek a regényt szánja? Én, olvasóként szavazzak bizalmat neki, adjak egy esélyt a sztorinak, ő viszont sutba vághatja ezt a kimondatlan egyezséget azzal, hogy a nulladik körben rám ver egy ilyen kijelentést? Itt valami nagyon félrement.

Míg az ember a blogoknál elnézi, bár nem jó szemmel, hogy jó-jó, ott is azt kérik, ne másoljuk őket, a könyv más. A kiadott könyv teljesen más. Más súlya van a szavaknak, más értéket képvisel, amit ott leírunk az olvasónak, élesebb képet fest rólunk, mint egy blogbejegyzés. Megéri elgondolkozni: biztos, hogy ezt akarjuk mutatni a világ felé? Engem személy szerint rosszul érint a bizalmatlanság, és ha még jó is a könyv, nem tudok elvonatkoztatni a ténytől, hogy alaptalanul, és azt kell mondanom, igen, valahol pofátlanul is előre kikötik, ne lopjak el belőle semmit.

Ha meglátsz egy csillogó-villogó kirakatot gyönyörű ékszerekkel, te pedig imádod az ékszereket, és eldöntöd, most veszel valamit, de ahogy belépsz, még az ajtóban toporogsz, máris megszólít a tulajdonos, hogy ő örül neked, de légyszi’ ne lopj el semmit, fogsz ott vásárolni?

Ez nem csalogatja az olvasókat. Sőt, taszítja őket. Éppúgy, mint a túltolt marketing is az elő- vagy utószóban: szia, köszi, hogy olvastál, kérlek, menj fel a Molyra vagy a Goodreadsre, és mondj róla véleményt, írj blogbejegyzést, vagy kövess a Facebookon! Add ajándékba bárkinek, aki tud olvasni, ideírom a linkeket, nehogy eltéveszd őket... Komolyan? Ha egy könyvesboltban lennénk, és az író ott állhatna a vásárló mellett, hogy zajlana a jelenet?
– Szia! Látom, jó könyvet választottál. Igen, ismerem. Haha, én írtam. Tényleg. Remélem, tetszeni fog, vidd haza! És vegyél egyet a legjobb barátodnak is, garantáltan imádni fogja. Dedikáljam? Hé, most hova rohansz? Még nem is meséltem, hogy van Facebook oldalam, ahová várom a képet és a Molyon kiidézheted a kedvenc részeidet! Várj meg!
Szimpatikus?

Nem kell mindent leírni, mert valaki azt tanácsolta. Persze, kinek akarok hazudni, jó érzés, ha érkeznek visszacsatolások, idézetek, fotók, kedves szavak vagy építő kritikák, ezek mindig örömmel töltik el az összes alkotót, viszont nem érdemes ennyire nyíltan hajhászni. Kontraproduktív. Sose feledjük, hogy sok, hozzám hasonló csendes olvasó van odakint, aki kíváncsi, és szívesen vadássza az újdonságokat, de gutaütést kap attól, ha valaki ráerőszakolja saját magát. Neked nem lesz jobb attól, ha rossz érzéseket hagysz bennünk. Lehet, hogy öttel több értékelés érkezik a Molyon, de megéri az a sok csendben ottmaradt tüske?

(Régebben írtam egy rövid összefoglalót a szerzői jogokról, ha érdekel, #ide kattintva elolvashatod.)

Beszéljünk kicsit az írásról is, és bár a cikknek ezen része nem kapcsolódik szorosan az előzőhöz, erről is szót akartam ejteni.
Szóval vannak többek között ezek a fogalmak, mint dráma, műfaj, zsáner, napló, naplóregény, stb. Az elejéről indítva, ami gondolom mindenkinek a könyökén jön ki (és mégsem, meglepődnétek), az irodalomnak három műneme van – líra, dráma, epika –, és ezeken belül vannak a kisebb csoportok, azaz a műfajok. Ezenkívül van két forma, a próza: amit mi, regény- és novellaírók írunk, valamint a költészet, ami nyilvánvaló.
Mi, ugyancsak a regényeknél és a novelláknál maradva epikát írunk: novellát, regényt, mítoszt vagy eposzt. Ezeket hívjuk műfajnak. Tehát a regény maga a műfaj, és nem az, hogy romantikus, misztikus, krimi, sci-fi, YA vagy steampunk, stb – az a zsáner. Ezek keverhetőek és keverednek is, de attól még a műfajuk nem változik.

A líra sem azt jelenti, hogy szépen megírt sztoriról van szó, az a lírai hangvétel. A líra műfajai a dal, a himnusz, a szonett, stb.

A dráma pedig végképp nem jelent egyet azzal, hogy szomorú dolgok történnek a szereplőkkel. A dráma színpadra írt mű. Műfaja lehet tragédia ( :( ), komédia ( :) ) és tragikomédia, ami mindkettőt magába foglalja.

Nos, most, hogy ezt egy picit tisztába tettük, kitérhetünk arra is, amiért fontosnak tartottam ezzel kezdeni. Létezik a napló, mint irodalmi műfaj, és a naplóregény, mint zsáner.
A naplóról ezt mondja a Wiki:
„Napló – naponként (vagy meghatározatlan időközökben) készített magánjellegű feljegyzések sorozata. Irodalmi jelentése szerint a prózai műfajok egyike, amelynek formáját az események időrendjét követő feljegyzések határozzák meg. Ha végső formába öntés után nem is egyezik meg feltétlenül az eredeti feljegyzésekkel, a napló az írónak a lejegyzett eseményekhez, gondolatokhoz, lelkiállapotokhoz való közvetlen (időhöz kötött) viszonyulását tükrözi, s ez döntő feltétele hitelességének.”

Tehát szórakoztató irodalomban, zsánerirodalomban nem írunk naplót. Naplóregényt írunk, ami napló- vagy blogbejegyzések formájában viszi végig az olvasót a történeten. Itt vannak kitalált karakterek, események, és minden, ami a szórakoztató irodalom írásához szükséges: írástechnika és dramaturgiai ív, többek között. A naplós formájától függetlenül érvényesek rá a zsánerirodalom szabályai, ahogy az összes többi zsánerre is.

Érdemes alaposan utánanézni, mit szeretnél írni, és annak mik a jellemzői, mert iszonyú komolytalan képet mutathat rólad, ha kevered a kifejezéseket. Főleg, ha egy nagy kiadót célzunk meg, az első körben kiderül, ha fogalmunk sincs az írásunkról.

Van téma, amiről szívesen olvasnátok? Írjátok meg! Már dolgozunk a következő anyagokon, de addig is, itt megtaláljátok a korábbi cikkeket: #klikk
Továbbolvasok...

2017. július 15., szombat

Írók kérdőíve? Lássuk

Sziasztok! Hozzám is elért Daremo kérdőíve, a meghívást pedig köszönöm Adrinak! Nos, akkor lássuk is a kérdéseket, amíg összeállítjuk nektek a következő írásról szóló posztot ;)


1. Milyen műfajban szoktál írni?
Nos, általában regényeket írok, de most ismerkedem a novellákkal is, olyan irányt vett az életem, hogy időről időre muszáj megírnom egy-egy novellát is. De mindenképpen a regényeket preferálom, verset írni sajnos nem tudok, szívfájdalom!, de imádom őket.
A regényeim általában blogon végzik hetente frissülő online regényként, úgyhogy azt hiszem, egy kicsit ez is, az is vagyok.

2. Milyen zsánerekben és témákban szoktál írni?
A YA és a NA az én terepem, valamint kacsintgatok az urban fantasy felé is.

3. Mióta írsz?
Nincs konkrét napja. Nem tudom, konkrétan hány éve találok ki történeteket, viszont annyi biztos, hogy aktívan blogolni 2008-ban kezdtem el.

4. Van már kiadott/megjelent műved?
Uh. Igen. Sajnos van. Belecsúsztam egy elsietett magánkiadásos cuccba, hála a jó istennek, hogy feledésbe merült az egész, és kerek e világon már sehol sem lehet kapni/olvasni a "művemet." :D

5. Melyik volt a legelső írásod?
A legelső, amit akkori énemmel komolyan is vettem, egy Zac Efron fanfic volt. (Jesszus!)

6. Miért írsz?
Mert szeretek.

7. Hogyan találsz időt az írásra?
Régebben rendszeresen, minden nap  írtam, főként esténként, csak azért, hogy írhassak. Még akkor is, ha kitöröltem a nagyrészét. Ma már elfoglaltabb vagyok, nem tudom ugyanezt megcsinálni, de esténként és főleg hétvégenként így is szakítok időt rá.

8. Mikor és hol szeretsz a legjobban írni?
Könyvtárban napközben is megy (szuper érzés, mindenki próbálja ki egyszer), itthon leginkább esténként. Nem tudom, sokkal jobban rá tudok hangolódni a folyamatra. Főleg a forró, nyári napok utáni hűsítő estéken/éjjeleken szeretek leülni a gép elé. Az egy olyan pillanat, ami mindig beindítja a fantáziámat.

9. Mit szoktál enni vagy inni írás közben?
Néha muffint, inni pedig turmixot, teát évszaktól függő hőmérsékleten és jaj nekem, imádom a sprite-ot.

10. Van íráshoz használt dallistád?
Konkrét nincs, de szeretek zenét hallgatni, inspirál.

11. Mit gondol(nak) a családod/barátaid/szeretteid arról, hogy írsz?
Elfogadják az első pillanattól. Sokan kíváncsiak arra, mit alkotok, de félkészen nem szeretem megmutatni az írásaimat. Egyedül a párom nem szereti éjjel hallgatni a kopogást a billentyűzeten, bár azt hiszem, ez érthető. :D És amikor még gimibe jártam, az osztálytársaim minden nap megkérdezték, kész vagyok-e az aktuális kézirattal. Nagyon szuper érzés volt :)

12. Az alkotás melyik részét szereted a legjobban?
Én mindegyiket szeretem. De azt hiszem, az győz, amikor a majdnem megírt kéziratot finomítgatom, és meglátom a korábbi hibáit.

13. Az alkotás melyik része jelenti számodra a legnagyobb kihívást?
Hogy legyőzzem a berögződéseimet.

14. Milyen eszközökkel és mire szoktál írni?
Képernyőre? :D Mindig is gépen írtam, net nélkül! A zene mehet a telefonról, de ha a gépemen a net is megy, akkor annak nagy eséllyel nem írás lesz a vége.

15. Hogyan lépsz túl az írói válságon?
Bétázni szoktam. (Mások hibái segítenek az enyémekben is.) Olvasni, filmeket nézni, romantikus, de szépen fényképezett, jó zenéjű filmeket, mert bármilyen sablonos is, de ezek felébresztik a kreativitásomat.

16. Hogyan motiválod magad az írásra?
Én furán működöm. Ha éppen nincs kedvem írni, vagy a kéziratban fellelhető hibáim mennyisége elrettent, akkor csak előveszem a korábbi írásaimat, és megnézem, mit szerettem bennük. Akkor rájövök, hogy hé, ebből egész sok mindent ki lehetne hozni, ha venném a fáradtságot. És akkor veszem, lehet, hogy ez sokáig tart, mert minden a kigondolással kezdődik, de nálam működik. Talán benne van az is, hogy mindig jobb akarok lenni, mindig le akarom győzni magamat. Másokkal nem vagyok ilyen versengő, magammal annál inkább.

17. Kik azok a szerzők, akik a legjobban inspirálnak téged íróként?
Hű, de jó kérdés. Sarah Dessen - mert ő a YA királynője. 

18. Melyik könyvek inspirálnak téged legjobban íróként?
A könyvtolvaj. Ha olvastál már szavakba öntött csodát...

19. Mi a legjobb írói tanács, amit valaha kaptál?
Igazából az egy picit bonyolultabb volt néhány szónál. Mégpedig az, hogy: nem baj, ha elsőre nem tudod. Ne roskadj magadba. Megtanulod majd, csak tudd távolabbról szemlélni. Nekem ez segített a legtöbbet.

20. Milyen céljaid vannak idén az írással kapcsolatban?
Tanulni szeretnék (még többet.) És megmutatni magamnak, hogy a korábbi önmagamnál jobb vagyok, és nem követem el ugyanazt a hibát, sőt, képes vagyok arra, hogy kijavítsam.


"Szinte minden szó megfakul most. A fekete könyv szétmállik utazásaim súlya alatt. Ezért mesélem el ezt a történetet. Mit is mondtunk korábban? Mondj el valamit elég sokszor, és sohasem fogod elfelejteni."
Továbbolvasok...

2017. május 10., szerda

A könyvkiadásról szakszerűen

Mai, rendhagyó cikkünk témája nem más, mint a könyvkiadás körül keringő urban legendek, a modern világ blogger kuruzslói, és néhány ötlet, amit jobb nem kipróbálni, ha jót akarsz magadnak...

Sok bloggerből lett szerző ír sokfélét a könyvkiadásról, tapasztalatokról - vagy azok hiányáról. Persze ezzel nincs is baj, mindenkinek szíve joga azt írni, amit szeretne, a gond ott kezdődik, hogy sokan orbitális nagy ostobaságokat terjesztenek követendő példaként. Tegyünk rendbe néhány dolgot, jó?


A kontárkodó szerkesztő

Belefutottam egy magánkiadásról szóló cikkbe, amely többek között azért ajánlotta a többi írópalántának is a magánkiadást, mert ott semmiféle szerkesztő nem nyúlkál bele a történetébe (és rontja el az ő művét). Ugye ti is halljátok, milyen szürreális ez? A szerkesztő ugyanis az író és a történet „legjobb barátja”. Ő az, aki úgy ismeri a kéziratodat, mint te magad, és a tudásával, energiájával könyvet csiszol belőle, nem pedig „könyvszerű szöveget.” Ő sohasem változtatja meg a történetedet, hanem megmutatja, hogyan teheted ezt meg te magad úgy, hogy a sztorid jobb legyen. Egy jó szerkesztő kincset ér, és még véletlenül sem kontár! Egy lektornak elképesztő a tudása, az olvasottsága, és már ott látja a gubancokat, megoldásokat egyaránt, ahol te még nem is sejted.
Ha komolyan veszed az írást, akkor tudod, hogy állandóan fejlesztened kell magadat tovább és tovább, és egyetlen nyers szöveged sem tökéletes. Ezt el kell fogadni. Amit leírsz, nem szent, bármikor megváltoztatható, kitörölhető, újraírható.

A szerkesztés pedig nem annyiból áll, hogy kicserélünk két vesszőt! Aki látott már szerkesztett szöveget, az tudja, hogy nem a nyelvtani bakik jelentik a legnagyobb problémát. (Akik pedig még nem láttak ilyesmit, azoknak mutatom a következő képet. Ezt én kaptam vissza így egy profi szerkesztőtől. És ez csak a jéghegy csúcsa.)

Téves elképzelés, hogy a regényeket nem kell szerkeszteni, és maradhatnak benne nyugodtan hibák, hisz az átlagolvasó nem lektor, úgyse veszi észre. Ezen az elven felbuzdulva holnaptól diabetológus leszek, mert adtam már be inzulint az unokaöcsémnek... Az átlagemberek úgysem doktorok, hát miből sejtenék, hogy én sem vagyok?


Aki nem tudja megvárni a nagy kiadók válaszát

Ahhoz, hogy megtanulj írni, türelem kell. Ahhoz, hogy megtanulj jól írni, még több türelem kell. Ahhoz, hogy találj egy nem magánkiadót a kötetednek... Hát, általában évek kellenek. Viszont ez alatt is fejlődsz, máshogy látsz dolgokat, talán magad is rájössz a hibáidra, szóval az időd nem elvesztegetett. Bekerülni egy nagy kiadóhoz piszok nehéz, természetes, hogy időbe telik... De ki mondta, hogy nem? Hogy könnyű lesz?

Magyarországon nincsenek irodalmi ügynökségek, csak sokszor kéretlen, temérdek anyaggal ellátott kiadók, írójelöltek, és bizonyos pályázati lehetőségek. A könyvkiadás egy kezdő szerző számára úgy néz ki, hogy:
Ír egy regényt (amiről tegyük fel, hogy jó),
Elküldi néhány általa kiválasztott kiadónak (akiknek a kézirat a profiljába vág, és van lehetőségük írások fogadására is),
Vár,
Vár,
És vár... (a másik oldalon ott van egy túlhajszolt szerkesztő, aki a „nyolc óra munka” után olvas bele kéziratokba, és amiben nagy potenciált lát, később előveszi újra.)
Az író eközben még mindig vár. Akkor van reális esélye arra, hogy ez a várakozás meghozza a gyümölcsét, ha - ez a legfontosabb -, jó regényt írt. Mert az ismeretlen szerzők kiadása elég drága mulatság, és nem biztos, hogy a pénz megtérül... Sőt, valószínűleg csak később térül meg a kiadónak, azonnal nem. Úgyhogy nehéz döntést kell hozni, megéri-e vállalni a kockázatot, mennyire jó a mű, milyen erős szerkesztés kell hozzá, és igen, eladható-e az adott kiadónak. Ezeket a szempontokat mind megfontolják, és sajnos elég sok ponton bele lehet bukni.

(Vannak más, pályázatos lehetőségek is, ahol kiadást lehet nyerni, ezekről most szándékosan nem ejtek szót.)


A „szerintem-ne-kövesd-el” lista:

Ne légy türelmetlen! Minden egyes perc, amiben kivársz, előrébb visz téged és az írásaidat.
Ne becsüld le a szerkesztőt! Önmagáért beszélő tanács.
Szánj időt a tanulásra és a tapasztalásra! Nem kell azonnal könyv.
Válassz okosan! Öt év múlva mire leszel büszke? Egy sokáig érlelt, alaposan átgondolt kéziratra vagy egy húsz példányszámban elkelt, szerkesztetlen szövegre?
Ha nem vagy magadban biztos, kérdezz szakembereket! Ez még mindig a jobbik eset, mint sületlenségeket állítani, és biztatni másokat is a sületlenségekre...

Fontos, hogy a fiatal tehetségek megértsék, amit néhány hónappal ezelőtt én is: nem születtek írástechnikai tudással és harmincévnyi tapasztalattal. Nem azzal van a legfőbb baj, hogy valaki nem tud valamit, hanem azzal, hogy nem is akarja tudni, és lesajnál mindenki mást, aki viszont igen.


Végezetül pedig megosztok egy kedvenc idézetet Vavyan Fable-től, amiből sok tanulság levonható:

„Penna és tinta még nem tesz íróvá.”


(Szándékkal nem ejtettem szót ebben a cikkben a magánkiadásról sem. Az majd egy következő írás anyaga lesz.)
Továbbolvasok...

2017. január 15., vasárnap

Kérdeztetek: hogyan legyünk jobb írók?

Sziasztok!
Meghoztuk a cikksorozatunk következő részét, amelyben arról elmélkedünk, hogyan lehetünk jobb írók. Köszönjük szépen a kérdést, ha szívesen olvasnátok egy-egy témáról, írjatok bátran! :) Addig pedig lássunk neki ennek a csupán ránézésre könnyű kérdésnek...

Először is, szerintem az egyik alapvetés az, hogy mindig fejlődni kell tovább. Megújulni, kipróbálni más dolgokat, kísérletezni, elhagyni a komfortzónát. Néha fel szoktam tenni magamnak a kérdést: ha ugyanazt csinálod, hogy vársz el más végeredményt? Ez igaz az írásra is. Ha mindig ugyanazt írjuk, ugyanúgy, az unalmas lesz. Íróként, bloggerként törekedni kell arra, hogy ne ismételjük önmagunkat, hogy ne használjuk fel ugyanazokat az elemeket, hogy más karaktereket alkossunk, mint az eddigiek, hogy merjünk mély és nehéz témákhoz nyúlni. Az olvasó mindent elhisz, ha el tudod hitetni vele.

Merülj bele!
A történetírás az ötletekkel kezdődik, ne siesd el! A cselekmény egy lánc: szemről szemre épül fel, minden történésnek oka és értelme van. Ne töltsd meg a történetedet felesleges odlalakkal, jelenetekkel, ha nem vezetnek semerre. Ahogy én látom, nagy gond a bloggerek között a túlírás, nem győzöm elégszer hangoztatni, hogy figyeljenek erre oda. Azzal, hogy megírod, nem veszítesz semmit, addig is gyakoroltál, viszont a szövegbe, amit publikálsz, nem kell mindent beletenned. Pontosan tervezd meg, milyen eseményeken ível keresztül a cselekmény, milyen vonzata lesz egy autóbalesetnek, egy barát, rokon elvesztésének, egy iskolaváltásnak! Ezek a dolgok a valóságban sem történnek következmények nélkül.
Ha erre odafigyelsz, egy nagy hibát már kiiktattál.

Olvass!
Ez az a joker-mondat, amit sokan hangoztatnak, de nem túl sok blogger fogad meg. Többen mondják, hogy inkább írnak, mintsem olvasnának, de a kettő olyan szorosan kötődik egymáshoz, hogy nincs egyik a másik nélkül. Hogy miért fontos olvasni? Egyszerű: mert szuper elfoglaltság. :) Amikor belemerülsz egy csodálatos történetbe, amelynek nem ereszt a világa, azt az érzést semmi más nem adja meg.
Azokon a nyilvánvaló tényeken túl, hogy az olvasás fejleszti a kifejezőképességedet, nem árt ismerni a zsánered alapműveit, mert azokból tanulhatsz.

Bétáztass!
Egy jó béta nem is aranyat, hanem gyémántot ér. (A béta elolvassa a történetedet, majd véleményt formál róla, tippeket ad, hol és mit kellene változtatnod, hogy jobb legyen.) Fontos, hogy a készülő művedről véleményt kapj, és erre leginkább a számodra ismeretlen bétaolvasók a legmegfelelőbbek. Ők elsősorban azt mondják, amit látnak, és véletlenül sem befolyásolja őket a te személyed. Véleményt kérni egy friss vagy éppen készülőfélben lévő kéziratról rémisztő lehet sokaknak, de ne feledjétek, azt is meg kell tanulni, milyen érzés kritikát kapni. Amint publikálod az írásodat, kért és kéretlen véleményeket kaphatsz rá, nem mindig segítő szándékkal. Ha azelőtt nem találkoztál kritikákkal, nincs tapasztalatod arról, milyen az, amikor valaki a gyengeségeidre tapint, akkor nagyon nehéz lesz neked. Amikor véleményt kérsz, el kell távolodnod annyira a történettől, hogy ne érezd személyes támadásnak a kritikát. És ezt gyakorlással teheted meg.
(Bétacsoport a Facebookon, ha érdekel a lehetőség: #itt)

Tesztek, könyvek
A neten egyre több írástechnikával foglalkozó oldal lelhető fel, ezeket érdemes böngészni, de már ilyen témájú könyveket is találhatsz a boltok polcain. Ezekben általában gyakorlófeladatok vannak, amelyeket ha megcsinálsz, utána sokkal könnyebben olvasztod bele az írásaidba.
(A témával foglalkozó könyveket ezen a linken találsz: #itt.)

Nyisd ki a szemed
Elsősorban nem arra gondolok, hogy figyeld meg az embereket, a reakciójukat, amit aztán beleépíthetsz a szövegbe. Nem. Inkább arra gondolok, hogy merj kipróbálni dolgokat, amiből alkotóként „táplálkozhatsz”. Mert elég nehéz elmesélni, milyen érzés eltévedni vagy berúgni, ha még soha nem tévedtél el, és egy pohár bort sem ittál meg.
Amikor írsz, és leginkább amikor hétköznapi emberekről írsz, használod a saját tapasztalataidat. Lehet, hogy ez csak annyiban merül ki, hogy a karaktered éppen lázas, és te pontosan át tudod adni a hőingadozását, de lehet, hogy eltörte a karját, és te is jól tudod, milyen az, amikor viszket a bőre a gipsz alatt... Mert átélted. Megtapasztaltad. És ez kell az írásodba, mert ettől lesz igazi.
Klasszikus példával élve ott vannak a külföldön játszódó regények, amelyeket olyan írópalánták írnak, akik még utána sem néztek az adott ország hagyományainak, ételeinek, felfogásának, épületeinek és a többi. A legjobb tapasztalat az, amit a saját szemeddel látsz, a füleddel hallasz, de ha még nem utaztál olyan sokat, akkor helyettesítheted az igazi emlékeket – rengeteg kutatómunkával. Nem lehetetlen, de rendesen utána kell járni, megkérdezni olyanokat, akik ott élnek/éltek, mert minden helynek megvan a saját hangulata, amit nem lehet máshoz hasonlítani. Már magyarországi viszonylatban sem, Győr például egyáltalán nem olyan, mint Budapest, és végképp nem olyan, mint Érd.
Figyelj oda a legapróbb részletekre is! Ízek, illatok, virágok, macskakövek – ezek az apróságok nagyban rásegítenek a hangulatépítésre, használd őket!


Nilla: Tudom, hogy már rég volt, de neked mik voltak a tipikus hibáid kezdőként?

Demi: Nem volt az olyan régen :) Most is hurcolok magammal hibákat, amelyek közül jónéhány a javítások során kigyomlálásra kerül. Valójában én is azt tartom, amit a tanáraimtól hallottam, hogy tökéletes kézirat nem nagyon létezik. Viszont minden szerző egyedi, és minden egyéniség a maga hibáival küzd. Azért is jó a tesztolvasás, bétázás, szerkesztés, mert az ügyes szemű külső olvasó hamar rávilágít az ismétlődő hibákra. Így könnyebb következő alkalommal kiszűrni őket. Ilyenekről fogok mesélni a saját esetemben, mint

- a türelmetlenség (nem feltétlenül írástechnikai hiba, de attól még hiba),

- a leírások hiánya (bement a szobába, na és? Vagy volt ott egy csomó minden? Jó, de mi? És különben is, kit érdekel? Elisabeth mindjárt beleájul Alex karjaiba, hát nem ez a lényeg? Jaj! És ha közben megüti magát? Miért? Mert volt ott egy komód, pont mögötte…),

- vagy a karakterek egysíkúsága (kék a szeme, arca csupa derű),

- a karakterek egyfajta közelítése (voltaképp azért nincsenek barátai, mert senki sem érti meg őt, meg az osztályába is csupa hülye jár. Pedig ő különleges, csak senki sem értékeli eléggé. Ennyi nem elég?),

- a nyelvi szint és a sablonosság (forgatta a szemét, rágcsálta az ajkát, dacosan felvetette az állát, beleborzongott az érintésébe, nyelvük vad táncot járt; mondta, ökölbe szorított kézzel, sokkoltan bámul maga elé, kiált kétségbeesetten, rázza a fejét elborzadva és hadd ne folytassam, iszonytatóan, bárgyún, blöööööááá).

Ezek az „apróságok” rányomják bélyegüket a szövegre, a megoldásokra, így a történet minőségére is. Ja, meg a félelem. Régebben még jobban féltem arról írni, ami nekem személy szerint kellemetlen, vagy lelkileg fájdalmas. Ilyen a konfliktuskerülés is, vagy gyors „szembe megyek a fallal is” robbanásszerű bumm. Egyik sem jobb vagy kevésbé súlyos hiba, csak van.
Azt ugye tudjátok, hogy főleg kezdő íróknál megfigyelhető, hogy a karakterei kezdetben bármennyire is átgondoltak, a cselekmény egy bizonyos pontja után elkezdenek ugyanúgy viselkedni, mint az alkotóik? Amikor a karakterek ilyen önfejűek lesznek, nem árt átgondolni, miért történik ez? Tényleg a kiagyalt természetüknek megfelelően hozták ezt vagy azt a döntést, vagy csak a mi komfortzónánknak megfelelően nyüglődnek, képtelenek a döntésre? Esetleg dramaturgiailag hoztuk őket egy olyan helyzetbe, amit megemésztenünk nekünk, a szerzőnek sem nagyon sikerül, nemhogy a szereplőnek, élesben?

Nilla: Mennyire és miben kell tudatosnak lenni ahhoz, hogy legyűrjük ezeket? Nehéz feladat?

Demi: Nehéz, de nem ez a lényeg. Aki írásra adja a fejét, az nem lepődik meg azon, amikor azt mondom: elkezdeni a történetet könnyű, befejezni komoly feladat, de „megcsinálni”: na, az a kihívás. A megcsinálás alatt azt a munkát értem, amikor kifejezetten a kész történet javára dolgozunk át dolgokat a kéziratban. A hibák makacs kis dögök. Berögzülnek, és legalább olyan nehéz megszabadulni tőlük, mint egy bacitól. Viszont vannak hasznos bacik is. Például olyanok, amelyek meglétéről tudunk, és árulkodóak tudnak lenni. A segítségével megérthetjük, mi nem működik a történetben. Még több munka és idő, hogy miután megértettük, és kitaláltuk a megoldást is, javítsunk, átírjuk, ízeire szedjük a jelenetet, a karaktert, a kort, a párbeszédet, a szemszöget, akármit.
Írni melós időtöltés. Tudatában kell legyek, hogy amikor megakadok az írásnál, miért történik. Az esetek nyolcvan százalékában sikerül megoldást találnom, a többiben meg nem. És itt a válaszom az ódzkodók számára, akik szerint az írástechnikával töltött idő időpocsékolás. Amíg nem kerestem a saját hibáimat, amíg nem tanultam, ez a nyolcvan százalék jó, ha húszat tett ki. Óriási megkönnyebbülés érteni, mi, miért nem működik. Megtérül az írással foglalkozó könyvek bújása, más írók személyes tapasztalatainak átböngészése. Vagyis, számomra az írói tudatosság nem úgy nehéz, mint egy bonyolult matekfeladat, hanem úgy, mint egy életen át tartó felismerés, ami újra és újra többet és többet ad, ha kitartóan foglalkozunk vele. De nem megy egyik napról a másikra, és ezt muszáj tudomásul venni. Ahogy azt is, ha a kezdő hibáinkat leküzdöttük, jönnek más problémák, komplexebbek, riasztóbbak, olyanok, amelyek már a nyelvi szint és dramaturgiai kérdéseken túl a világépítés, az olvasói elvárásokon túl, vagy a szakmai közönség, a zsáner alapkövetelményeit vitatja.
Az írás kimeríthetetlen kút! Ha egyszer beleugrottál, és az első sokk után elkezded magad jól érezni benne, megismered az aspektusait, az apró fortélyait, poénjait, parazitáit és személyes élményeit, egy életre benne felejtheti magát az ember :) És még utána is találsz újabb és újabb meglepetést és tanulnivalót, új megközelítést egy konfliktusra.

Nilla: Hallottam valakitől, hogy szerinte az írás nem tanulható. Vagy van tehetség, vagy nincs. Szerinted?

Demi: Dehogynem tanulható! Van egy kis fogalomzavar itt a tehetség és a tanulás között. Valamiért az a téveszme él sokak fejében, hogy az írás az egyetlen olyan szakma, amit nem kell elsajátítani, az csak úgy kipattan az emberből, mint bambuszból a rügy J. Azt gondolom, hogy a tehetség kibontása is gyakorlással és tanulással jár. Ültess le egy jó hallású, ritmusérzékű, ügyes kezű kissrácot a zongorához, és mondd neki, játssza el a Holdfényszonátát! Először meg kell tanulnia lejátszani. A példa sarkított, de hasonló ahhoz a kérdéshez, tanulható-e az írás, az alkotói képesség egyáltalán? A kissrác, amennyiben kitartó, meg fogja tanulni lejátszani a Holdfényszonátát. Amennyiben tehetséges, jóval rövidebb idő alatt fogja megtanulni, mint kevésbé jó adottsággal rendelkező társai. Ez a tehetség sémája. Akik veleszületett ráérzéssel születnek a történetmeséléshez, gyorsan és hatékonyan haladnak, könnyebben boldogulnak, kiemelkedő ötletek születhetnek meg a fejükben már csak azért is, mert kevesebb időt töltenek a szokásos tanulási fázisban, valahogy ösztönösen ráéreznek a hibáikra, és kevesebb iránymutatásból is több előnyre tesznek szert.
A lényeg mindentől függetlenül elég egyszerű: a tehetséges gondolkozó csak gondolkozó marad, amíg csak gondol az írásra, és nem ír. Ahhoz, hogy valaki egyáltalán eldönthesse magában, tehetséges, tehetségtelen, képességei mennyire fejleszthetőek, ahhoz írni, gyakorolni kell: vagyis tanulni. Ha a kísérletezései harminc, negyven év távlatából sem mutatnak eredményt, fejlődést, és túl van több tucat novellán, több millió karakternyi kéziraton, tanfolyamon, írói közösségen és ott érzi magát, ahonnét elindult, akkor igen, el kell rajta gondolkodni, hogy a dolog valamiért nem működik. Ideje másba fogni.

Nilla: Ha megkérdezem tőled, hogyan lehetnék jobb író, mi jut eszedbe először?

Demi: Először? Az, hogy jó úton jársz, mert feltetted ezt a kérdést. A második, hogy ezt úgyis le kell tudnod nyelni, hogyha valaki más mutat rá a hibáidra. A profi író elég kiegyensúlyozottan tud „termelni”. Azért tettem idézőjelbe a termelés szót, de te úgyis érted, mert a művészek általában ki szokták gúnyolni az összes termeléssel kapcsolatos aspektust. Például vannak azok a modern performance előadások, ahol a művészek felmennek a színpadra, és látványosan megsemmisítik az ipari termékeket, tömegcikkeket. Papírgaluskára vágják a telefonkönyveket meg a személyazonosító dokumentumokat, a konzerveket összezúzzák, vagy épp tévét akasztanak a mellkasukra és telefonkészülékekkel fejezik ki, mennyire birka és önmegsemmisítő lény az emberiség. És erről eszembe jutott, hogy a termelés, mint emberi kényszer, elég meghatározó pont a könyvpiacon is. Akkor is, ha nem mennyiség, inkább minőség hívők vagyunk. Az irodalom berkein belül talpon kell maradni, és ezért egy profi író képes kiegyensúlyozottan termelni, ami azt jelenti, évente egy-két könyvet mindenképpen kiad. De nem biztos, hogy mindegyik könyve azonos színvonalú lesz.
Ha jobb író akarsz lenni, tudomásul kell venned, hogy mindennek ára van, és minden apró fejlődés az írói szemléleted során egy komoly eredmény. Nem biztos, hogy az a jobb író, aki minden éven képes letenni egy könyvet a polcra. Sok profi író négy-öt kéziraton is dolgozik egy évben, de csak egyet ad ki. Ha elég időt és teret akar adni a fejlődésének, fel kell áldoznia ideje egy részét arra, hogy olvasson a zsánerben, amiben ír, olvasson más műfajokban is, akkor is, ha alapjáraton nem fog olyat írni. Kísérletezik, és sokszor vakvágányra fut. A jó író, szerintem, ezt csinálja. És persze képes felállni a kudarcaiból. Az íráskényszer elég komoly hangyaboly és elég rendetlen is, tele zegzugokkal, meglepetésekkel. Az egyedi, őszinte, trükkös látásmód nagy ajándék, de tudni kell azt papírra vetni is. Én például őszintén irigylem azokat az írókat, akik olyan izgalmasan játszanak szimbólumokkal, az emberiség kollektív agyába beleplántált eszmékkel, ahogy csavargatják őket, ötször is megkeverik, és utána lesz belőle valami fantasztikus, meglepő, és teljesen újszerű. Holott nem új, igazából nem, csak épp elkapnak valamit a korszellemből, abból, ami épp most és épp így mindenkihez szól, és azt teljesen más megközelítésből tálalják.
A másik kérdés, és talán még lényegesebb: a sikeres író alatt kit értünk? Azt, aki megtalálta az olvasóközönségét, és rajonganak érte, írásait veszik, mint a cukrot? Vagy azt, aki mindig egy rétegesen rétegelt olvasóközösségnek ír, de ez a viszonylag szűk szakmai kör megbecsüli, eredményeit elismerik? A jó és a sikeres sem jár mindig kézen fogva. Máskor meg igen. A jó író céltudatosságába beletartozik az is, hogy tisztában van ezzel, és ennek megfelelő pszichológiai rákészüléssel dolgozik, ennek megfelelően alakítja az írásait.

Nilla: Tudom, hogy amíg egy tanács beválik valakinél, nem biztos, hogy másnál is működik. De mégis, talán vannak általánosságok, amiket gyakran kiszúrsz?

Demi: Néhány, igen, de tényleg általánosak lesznek. Legyen mondjuk egyszerre öt.

1. Két lépés távolság (talán erről már szó esett korábban? Nem emlékszem.)
Miután pontot tettél a történet végére, vizsgáld felül! Ezt a tanácsot én mindig megfogadom. Nem azonnal, mert a pont után levegőt kell venni. Ha icipicit érzelmileg el tudsz távolodni a történettől, a kézirat is valamiféle átalakuláson megy keresztül. Ez belső dolog. Pár hét után előveszed a történetet, és mi lesz az első reakció azon kívül, hogy jé, ezt én írtam? JÉZUS! Ezt a sok szart mind én írtam? XD
Szerintem ez sokakra igaz. Azért is, mert amikor megvan az írás lendülete, írni kell. Ne akkor agyaljunk az ég árnyalatának megnevezésén, és ne akasszuk meg magunkat minden áron, mert ez vagy az a mondat nem működik. Tudom, hogy olyan szerzők is vannak, akiket eleve néhány mondat fölötti elégedetlenség is megakaszt, de itt most nem az a cél. A két lépés távolság nagyon jó tanács. Ha végeztél, és kipihented magad, ha a kéziratod is pihent, akkor sokkal racionálisabban tudsz majd a szövegre nézni. Könnyebb megtalálni a saját hibáinkat.

2. Biztos, hogy jó pontról kezdődik a történet?
Az írók zöme egy trükköt alkalmaz, amit most elárulok, de talán nem is mondok újdonságot.
Fogja a kéziratot, és az első húsz oldalt felülbírálja. Az jár a fejében, hogy egy felgyorsult világban élünk, ahol iszonyú sok jó történet van, és ha el akarja adni a könyvét, olyan figyelemfelkeltő kell, hogy legyen az első öt-tíz oldala, hogy az olvasó odafagyjon a könyvesbolt parkettájához, amikor belelapoz.
Ezt tényleg csak akkor tudja megcsinálni, ha már megírta a kéziratot. Akkor fogja, felülvizsgálja, honnan kezdődik el valójában a sztori, nyit egy doksit, és megírja a története elejét. Próbáljátok ki, játéknak sem utolsó.

3. Soha ne az első megoldást válaszd!
Ezt sem én találtam ki, és bevallom, eleinte szájam húzgálva bámultam magam elé e tanács láttán. Miért? De most tényleg, miért ne, ha adja magát az első megoldás?
Hát pont ezért: mert adja magát. A sablon elkerülésének legjobb módszere, ha nem vagy sablonos. A harmadik ötleted már rafináltabb lesz, és még az is lehet, hogy kettőből fogsz egyet csinálni.

4. Ha azt látod, hogy folytonosan ismétled magad, és igazából már téged zavar, hogy pl. párbeszédeknél a moderáció unalmas és klisés, ne szégyellj felütni egy olyan könyvet, amiről tudod, hogy JÓL van megírva!
Nézd meg, más hogy csinálja. Ne másold le, dehogy, hanem csak nézd meg, hogy vezeti a szöveget. Ösztönző lesz, ígérem! Tovább fogod gondolni, és segíteni fog.

5. Gondold át, melyik karakterednek mi a szerepe a történetedben.
Ha találsz olyan szereplőt, aki felesleges, tüntesd el. Ha olyat, aki nem tölti be a hozzá fűzött reményeidet, dolgozz rajta, adj más motivációt a kezébe, változtass a múltján, irányítsd más „szakterületre” ha kell. Te vagy a főnök, te döntöd el, ki mit csinál a könyvedben. Olykor muszáj keménykezű főnöknek lenni, és kirúgni vagy áthelyezni néhány pofát akkor is, ha amúgy tök szép a hajuk és nincs velük sok baj. De hasznosak is? A könyved nem egy egész emberéletet felölelő periódus, amiben elférnek a tétlenül eltöltött évek, jövő-menő haverok. Ott akkor egy történetet mesélsz el, aminek működnie kell, a szereplőid pedig eszközök – nem a szomszédod, nem a barátaid, nem sértődnek meg, ha tőrt böksz a szívükbe, vagy kisatírozod létüket a világból.

Nilla: Mit jelent az, hogy „én-író”?

Demi: Azt sem tudom már, honnan ered a kifejezés, kinél olvastam erről először. Arra hivatott rámutatni, hogy létezik egy szerzőtípus, amelyik határozottan a saját sorsa sajnálatossága fölötti íráskényszernek él. Egyáltalán nem akarok ezzel cinizmust sugallni, de ha nyíltan akarunk beszélni az írásról, és sokfelé, sokféle irodalmat olvasunk, akaratlanul is találkoztál már a típusával. Az én-írás is működőképes, de csak akkor, ha az író nem várja el, hogy az olvasó anélküli is együtt érezzen vele, hogy konkrétan helyzetbe hozná a karaktereit, megteremtené a konfliktust. Az én-író nem is feltétlenül az olvasóknak ír. Normális dolog, hogy írás közben feldolgozunk bizonyos érzelmeket, érzéseket, eseményt, és belső késztetésből újra meg újra előkerülő témát. Ez olyan mélyen bennünk él, hogy képtelenség, sőt nem is kell kiirtani, hiszen pont a mi szűrőnk miatt egyedi az a történet, muszáj azonosulni érzelmileg vele. Azt akarom ezzel hangsúlyozni, hogy mindenkiben létezik egy szelet én-író. A vaskalapos én-író viszont módszeresen kitér saját véleményére a történet során, belemagyaráz, kiszól, félrerúg minden mást, és kizárólag a saját életének, problémájának, vágyainak elmesélésére koncentrál. Ezek nem memoárok, vagy önéletrajzi ihletésű történetek. Ezek teljesen hétköznapi regények, kitalált kalandokkal, fordulatos cselekményekkel, sokszereplősek, mindössze központi eleme az egó. Áttételesen a szerző magáról beszél, és önmaga rekonstrukciója a főhős, néha a mellékszereplők is. Feltűnően hallatja a hangját, és minden esemény a neki megfelelő mederben zajlik, alakul. Ebben az önvilágban lelkileg kielégül a szerző. Jellegzetessége, hogy rengeteg tanító jellegű megszólalás fordul benne elő, és természetesen minden karakter elnyeri benne méltó jutalmát.

Nilla: Ha három év múlva látod magadat íróként, szerinted miben fejlődtél? Mi lett más?

Demi: Úgy érted, hol tartok írás szempontjából három év múlva? Vagy mit fogok érezni három év múlva, amikor a mai énemre tekintek vissza?
Az elsőre a válaszom, hogy nem tudom. Képes vagyok gyorsan haladni, és stagnálni is. Az élet ilyen, kiszámíthatatlan és néha azt sem tudom, másnap mit fogok csinálni, nemhogy három év múlva.
A másodikra pedig az, hogy ha három év távlatából visszanézek a mostani énre, valószínűleg sokat fogok nevetni. Ha most teszem ezt és 2013-ra gondolok, akkor is nevetek, miért változtatnék ezen a jó kis szokáson? :)
Három év alatt olyan sokat változunk belül, vagy akár maga a környezetünk, a világ, hogy az egy egész éra tud lenni egy szerző látásmódjában. De remélem, még írni fogok. (Amúgy ez a hatodik tanácsom: tanuljunk meg nevetni magunkon. Ha nem vesszük véresen komolyan önmagunkat, kevesebb az esélye annak, hogy még azelőtt görcsölni kezdjünk, hogy egyetlen betűt leütnénk a lapra.)

Köszönjük a figyelmet, hamarosan jelentkezünk! :)
A cikksorozat további részei ide kattintva elérhetőek: link.
Továbbolvasok...