2018. február 9., péntek

Egy írósulis vallomása

Sziasztok!

Hadd kezdjem egy vallomással: nagyon régóta lógok már ezzel a poszttal. Nem azért halogattam idáig, mert nem lett volna rá időm – ugyan. Egyszerűen csak nem tudtam, hogyan kezdhetnék hozzá, milyen megközelítést válasszak, és egyáltalán, kíváncsi lesz-e valaki erre a bejegyzésre? Vegyük úgy, hogy erre az utolsó kérdésre igen a válasz, tehát vágjunk bele!


2016 októbere. Elkezdődött életem első íróiskolai kurzusa a Könyvmolyképző írósulijában. Akkor és ott döbbentem rá, hogy nem vagyok egyedül a hibáimmal, léteznek rájuk megoldások, sokszor egyszerű megoldások, és hogy lényegében nem tudok semmit. De tényleg. A korábban jónak hitt szövegek rendre véreztek el, és egyszerűen semmi sem nézett ki úgy leírva, mint ahogy én megálmodtam. Viszont ettől valamiért csak jobban élveztem az egészet, próbáltam ügyesebben írni, ha kellett, akkor ötször is átdolgoztam valamit. Lehet, hogy giccsesen hangzik, de tudtam, hogy jó úton haladok, megvan az irány, már csak menni kell.

A kurzus úgy nézett ki, hogy minden héten kaptunk egy leckét és hozzá passzoló házikat – akkor oldottuk meg, amikor a saját szabadidőnk engedte, a miénk volt az egész hét, vasárnap volt a leadási határidő, és néha hétfő délelőtt is, kinek hogy sikerült a hete. :) Kérdezhettünk bármikor, bármit. Nem volt olyan, hogy ciki vagy valaki lenézze a másikat, sőt ellenkezőleg, ott segítettük egymást, ahol tudtuk. Még ma is bétázunk egymásnak.

Azt a kifejezést, hogy „profi szerkesztő” sokan nem értékelik, vagy nem is tudják értelmezni. (A kurzuson ők az oktatók.) Pedig elképesztő, amit ők, szerkesztők látnak, ahogy ráéreznek a stílusunkra, és ahogy vezetni tudnak minket. Őket nem érdemes megkerülni. Lehet, persze, sokan legyintenek, hogy ugyan már, a szerkesztő csak pirosozik össze-vissza meg kiszedeti a gyönyörűséges mondatokat és olyanokat kifogásol, mint nézőponttörés vagy irracionális főhős. Nos – és ezt most fájóan őszintén mondom –, akik így érzik, valószínűleg még nem értek meg arra, hogy egy profival dolgozzanak együtt. Nagyon azok sem, akik azt hiszik, hogy a „szerkesztés” két szó kicseréléséből meg néhány vessző javításából áll. Okoskodásnak hangzik, igaz? Pedig higgyétek el, én sem állok még készen erre a menetre, de ezt tudom magamról. Na, persze, nem csak úgy megálmodtam, hanem az írástechnika tanulása vezetett rá. Nem hiszel nekem? Hadd mutassam meg.

„Az egyetemen mindig pezsgett az élet. Hangzavar, rohanó alakok, színfoltok. Furcsa figurák és neves előadók gyűjtőhelye. Ezen a helyen valamiért úgy éreztem, kisimulnak a görbületek az életemben.”

Vizsgáljuk meg ezt a pár sort. Mit láttok benne ti, olvasók? Mi a véleményetek róla, ha szigorúan elemezni kéne? El tudnátok képzelni? Elég konkrét, olyan helyszínt, hangulatot, pillanatot fest le, amit nem látnátok, hallanátok, éreznétek ezen szavak nélkül? Eredeti? Használ saját állításokat? Élő a szöveg? Van itt valamilyen horog?

„Az egyetemi épületről mindig azt gondoltam, hogy egy mérnöki vénával megáldott kölyök illesztette össze legóból. Kocka alakú egységei és falanként változó, terrakotta tégla- és üvegburkolatai csak ráerősítettek erre az érzésre. A kampusz zöldellő, kifogástalan gyepén többen tanultak vaskos könyvek fölé görnyedve, míg akadt olyan is, aki néhány jógagyakorlattal lazított. A H szárny felé haladva a szél az arcomba fújta, hogy talán utoljára sétálok az ismerős falak között.”

Na és mi a véleményetek erről? Jobban el tudjátok képzelni? Szerintetek ugyanaz a két hely? Élőbb a leírás? Ha igen, mitől? Sablonokat puffogtat, vagy van benne valami eredeti? Mi a helyzet a horgokkal? Más a narrátor hangja?

Említettem már, hogy az újraírás olimpiai bajnoka lehetnék? Mert ez a két részlet ugyanannak a regénynek a két részlete, ugyanazt a helyet hívatott megmutatni, ugyanannak a karakternek a szemén keresztül, csak míg az elsőt az íróiskola előtt írtam, a másodikat utána. Van különbség?

Most, hogy lelőttem a poént, nézzünk meg egy hosszabb jelenetet, amire a fentebb leírtak ugyanígy érvényesek.

„– Szóval – nézett rám beszédes pillantással –, megyünk a hokis srác partijára?
– Mi? Te honnan a fenéből tudsz erről?
– Ez itt Kristiansand. Ha Revy tiszteletét teszi egy buliban, azt mindenki tudja.
Már csak a suliban hívtak Revynek. Nem kedveltem túlzottan, az ő szájából meg főleg. Fintorogtam is miatta bőszen. Ennél még A Vörös is jobb!
– Egy szóval sem mondtam, hogy megyünk – védtem meg magam. – Különben is, te mióta hallgatsz ilyen pletykákra ahelyett, hogy tőlem kérdeznéd meg előbb?
– Nyugi, tudom, hogy nem mondtál igent. Viszont azt is csiripelték a madarak, hogy nagyon jó lenne, ha ott lennél.
– Hadd találjam ki! Az a fura nevű csaj, amelyik bukik rád. Közbe is lépett, mi?
– Ja, megdobott egy üzivel, hogy próbáljalak meg rávenni az együttműködésre.
– Ez igen! – bólogattam. – Mindenre képes azért, hogy te is ott legyél, és személyesen is „üdvözölhessen”. Remek kis terv.
– Azzal érvelt, hogy a hokis csávó, akinek én nem tudom a nevét, meg te szép pár lennétek együtt – halkította le a hangját. Rögtön felfigyeltem az indirekt jelzésre: Dyl bizonytalan.
Mindkettőnket idegesítettek ezek az egyetemi összeboronálós baromságok, jobbnak találtuk kimaradni belőlük.
– Nem igazán az esetem – csúsztattam egy szelet pizzát a tányéromra. – Azt hiszem, tökéletesen megleszünk mi itthon is.
– Valójában arra gondoltam, elmehetnénk.
Ezzel rohadtul meglepett. Sőt, megdöbbentett. Megállt a pizza félúton a tányérom és a szám között.
– Tessék? Nem mondhatod komolyan!
– Jót tenne – okoskodott Dylan.
– Kinek? – kételkedtem én.
– Mindenkinek.”

Nem akarom teljesen szétcincálni ezt a pár sort, úgyhogy inkább kérdezek. Éreztek feszültséget a szövegben? Ki tudjátok találni a karakterek közötti kapcsolatot? Vannak úgynevezett „üresjáratok”, tehát felesleges sorok, amelyek nem lendítik előre a sztorit? Minden egyes sor jó valamire, hozzátesz az olvasásélményhez? Jobban láttatja a karaktert? Sablonosak a kifejezések, vagy érzitek, hogy a szavak szinte csattannak a fületekben? Elkülönülnek a karakterek hangjai? Ha igen, miben? Ha nem, miben nem? Van feszültség a szövegben, sejtetek konfliktust?

„Dylan nem váltott csatornát. Én a szitkomba, ő a telefonjába mélyedt.
– Minden rendben? – kérdeztem azért.
– Ja.
Fél epizódot megnéztem, mire újra hozzám szólt.
– Keldan elhívott?
– Hmm?
– Látom a nevedet a listán.
– Azt mondta, ugorjunk be.
Dylan felállt. Kibontott egy dobozos kólát, hallottam a pisszenést.
– És?
– És mi? – fordultam felé. Idegesített, hogy kerüli a pillantásom, és tőmondatokban beszél.
– Elmész?
Felvontam a szemöldököm. Dylan végre vette a fáradtságot, hogy a szemembe nézzen.
– Gondolod, hogy elmegyek?
– Miért ne?
Talán azért, mert akkor jártam utoljára buliban, amikor még mámorban éltem az életemet? Ő pedig utált érte, akkor is utált, ha nem mondta ki. Kötve hiszem, hogy elfelejtette.
– Öhm. Te el akarsz menni?
Dylan vállat vont. A lényegre tapintottam.
– Ha elmennék, te is jönnél? – variáltam tovább.
– Asszem.
– Rendben.
Furán éreztem magam. Akkor megbeszéltük, hogy elmegyünk, vagy nem? A tévére néztem. Aztán vissza Dylanre. Majd az órára: fél kilenc múlt.”

Miben tűnik másnak ez a részlet, mint az előző? Érzitek, hogy ugyanarról van szó? Van feszültség, más a karakterek hangja? Jobban bevon ez a jelenet? Vannak üresjáratok? Hagy kérdéseket? Látjátok magatok előtt a történéseket? Vannak horgok?

Nem azt mondom, hogy az írósulitól mindenki Kinggé válik, és mestere lesz a szavaknak, mert ezt felesleges lenne várni. A kurzuson keményen dolgozni kell, tanulni kell, fejlődni, mérlegelni. És nem egyik napról a másikra érkezik a változás. Szépen csordogál be a hétköznapokba, egyik fejezet után valahol, csendesen erősödik.

Az utóbbi időben többször futottam bele, hogy az írósulisok vagy 1, kivételezettek, 2, fürdenek a pénzben és nem tudják másra elverni, 3, tehetségtelen s***nyalók, vagy 4, felültek a magas lóra, ahonnan kiosztanak másokat. És elképesztően zavar ezt látni. Egy részem nem akarja elismerni, de le kell írnom, hogy valahol ezért is beszélek ritkán arról, hogy én igenis tanultam és még tanulni akarok írástechnikát. Nekem még nem volt elég, még jobb akarok lenni, és van egy hely, ahol ezt megtehetem, ezért pedig hálás vagyok. Rosszul kellene éreznem magam emiatt? Miért hiszik sokan, hogy kuruzslás az egész, és aki akkora istenadta tehetség, az írástechnikai alapok nélkül is képes következő Trónok harcát írni?

Az írástechnika nem egy urban legend, hanem nagyon is valóságos követelmény azok számára, akik komolyan veszik az írást. Higgyétek el, hogy meglátszik a szövegen, ha valaki tudatosan használja az írói eszközöket, ha meg tud szólaltatni különböző hangokat, ha nem az olvasó szájába rágja, hanem megmutatja neki, amit láttatni kíván.

Nem azt tanuljuk meg, hogyan kell kioktatni vagy lenézni másokat. Sokat véleményezzük egymás írásait, ez is a tanulás és a tematika része, így megtanulunk véleményt nyilvánítani és látni a saját hibáinkat más szövegén keresztül. De soha, semmilyen esetben sem szólunk le valakit, vagy játszunk tévedhetetlen mindenhatót, akinek jogában áll megmondani, mi a rossz és jó. Fejlődünk. Annyira, hogy hetek, hónapok elteltével a saját szövegünket vizsgálva bizony sokan eljutunk arra a pontra, hogy vagy kidobjuk az egész korábbi munkát a fenébe, vagy akkora helyrehozásba kezdünk, hogy annyi energiából két új kéziratot is össze lehetne dobni.

Szomorú vagyok, amiért néhányan szó szerint hülyeségeket terjesztenek, vagy szentírásnak vesznek és elferdítenek „a barátom barátja mesélte, hogy” kezdetű sztorikat. Kérdezzetek! Sokan vagyunk itt, akik örömmel válaszolnak. Merjetek jelentkezni és tanulni, mert attól még senkinek sem lett rosszabb! És legfőképp azért, mert én még öt oldalt teleírhatnék a tapasztalataimról – bőven –, de még az sem lenne, megközelítőleg sem olyan, mint a saját bőrötökön tapasztalni.


Kérdésed, témafelvetésed, véleményed van? Írd meg!
További cikkek: #itt
Továbbolvasok...

2017. december 1., péntek

I_have_no_life.doc, avagy a NaNoWriMo

December van, szóval hivatalosan is véget ért a Nano, azaz a National Novel Writing Month. Számomra ez volt az első év, hogy részt vettem rajta, de garantáltan nem az utolsó. A következőig meg felkészülök lélekben arra az őrült vágtára, ami az elmúlt heteimet jellemezte...

Azért vágtam bele, mert motiváció kellett az íráshoz. Szükségem volt valamire, ami rávesz, hogy írjak - és ne gyakorlatokat, hanem a regényemet. Úgyhogy minden nap hazajöttem a munkából, a délutánjaimba megpróbáltam belesűríteni az összes programomat és kötelességemet, az estéimet pedig a regénynek szenteltem. Napról napra láttam, hogyan gyarapodnak az oldalak, gyűlnek a szavak, és az első nehézkes hét után teljesen ráálltam az új menetrendre. Nem fogok hazudni, néha rettenetesen nehéz volt írni, annyira fáradtnak éreztem magam öt-hat óra alvással. Elkezdtem időt spórolni ott, ahol tudtam: mosáson, mosogatáson... :D Kész káosz uralkodott nálam, és még a fejemben is, mert napközben azon filóztam, a soron következő adagban mettől meddig akarok eljutni.

De...

Imádtam. A lendület sodort magával, szabad perceimben ránéztem a többiekre is, hogy állnak, és elképesztő érzés volt búcsút inteni a blokknak, ami közel másfél évig nem hagyta, hogy regényt írjak. Persze hogy végigcsinálnám újra, felszabadultan írtam, kiélvezve az alkotás és a történet (majdnem) minden pillanatát.

Most pedig jön a neheze, ami miatt ébren töltöm majd az éjszakákat decemberben is: rendbe kell szedni a leírtakat. A bétáim segítségével, akiknek ez úton is, századszorra köszönöm a munkájukat, nekiesem annak a sűrű száz oldalnak, hogy életképes sztorit kovácsoljak belőle. Úgy tervezem, hogy két körben javítok, először a cselekményben adódó gubancokat, utána kegyetlen krtikusként szavakra szedem, és nem kegyelmezek a hajnalban, álmosan összeírt hülyeségeknek.

Aki nanózott már, talán éppen idén, az hogy élte meg, milyen volt? Meséljetek! :)
Továbbolvasok...

2017. november 24., péntek

Kedves olvasó, kérlek, ne lopd el az ötleteimet

Sziasztok!

Míg a hosszabb cikkek tervezése és kivitelezése folyik a háttérben, addig gondoltam, hozok nektek néhány rövidebb olvasmányt is. Ebben nem feltétlenül az írástechnikáról lesz szó, hanem inkább az íráshoz hozzátartozó, megkerülhetetlen jelenségekről. Lássuk!

Itt, a poszt első felében igyekszem „olvasóbőrben” maradni, mert a probléma, amiről szó lesz, engem első sorban olvasóként érint érzékenyen. Kezdjük egy picit messzebbről. Van az útvesztő, amit marketingnek hívnak, és hozzám hasonlóan a legtöbb blogger, írópalánta nem ért hozzá. Ez teljesen normális, elvégre mi írunk, de elsősorban nem reklámot. Első blikkre nem áll rá az agyunk, hogyan lehet eladni, arra főleg nem, hogyan lehet okosan eladni. Ezért kering pár „jó tanács” az írós körökben, amire néhányan esküsznek, ezért sokan követik. Egyet-kettőt ezek közül most szeretnék lerombolni, de legalábbis elmondani, miért nem kéne többeknek velük élnie.

Belefutottam – és sajnos nem először –, ezúttal egy regénybe, amelynek az írója az elején, rögtön az előszót azzal indítja, hogy megköszöni nekem, olvasónak, hogy a kezembe vettem a történetét, majd a következő sorban arra kér, ne lopjam el azt. Mármint...? Most miről beszélünk? Azt feltételezi rólam, az olvasójáról, hogy miután elolvastam a regényét, fogom magam, és megírom újra, más nevekkel? Vagy alapjáraton nem bízik bennem, akinek a regényt szánja? Én, olvasóként szavazzak bizalmat neki, adjak egy esélyt a sztorinak, ő viszont sutba vághatja ezt a kimondatlan egyezséget azzal, hogy a nulladik körben rám ver egy ilyen kijelentést? Itt valami nagyon félrement.

Míg az ember a blogoknál elnézi, bár nem jó szemmel, hogy jó-jó, ott is azt kérik, ne másoljuk őket, a könyv más. A kiadott könyv teljesen más. Más súlya van a szavaknak, más értéket képvisel, amit ott leírunk az olvasónak, élesebb képet fest rólunk, mint egy blogbejegyzés. Megéri elgondolkozni: biztos, hogy ezt akarjuk mutatni a világ felé? Engem személy szerint rosszul érint a bizalmatlanság, és ha még jó is a könyv, nem tudok elvonatkoztatni a ténytől, hogy alaptalanul, és azt kell mondanom, igen, valahol pofátlanul is előre kikötik, ne lopjak el belőle semmit.

Ha meglátsz egy csillogó-villogó kirakatot gyönyörű ékszerekkel, te pedig imádod az ékszereket, és eldöntöd, most veszel valamit, de ahogy belépsz, még az ajtóban toporogsz, máris megszólít a tulajdonos, hogy ő örül neked, de légyszi’ ne lopj el semmit, fogsz ott vásárolni?

Ez nem csalogatja az olvasókat. Sőt, taszítja őket. Éppúgy, mint a túltolt marketing is az elő- vagy utószóban: szia, köszi, hogy olvastál, kérlek, menj fel a Molyra vagy a Goodreadsre, és mondj róla véleményt, írj blogbejegyzést, vagy kövess a Facebookon! Add ajándékba bárkinek, aki tud olvasni, ideírom a linkeket, nehogy eltéveszd őket... Komolyan? Ha egy könyvesboltban lennénk, és az író ott állhatna a vásárló mellett, hogy zajlana a jelenet?
– Szia! Látom, jó könyvet választottál. Igen, ismerem. Haha, én írtam. Tényleg. Remélem, tetszeni fog, vidd haza! És vegyél egyet a legjobb barátodnak is, garantáltan imádni fogja. Dedikáljam? Hé, most hova rohansz? Még nem is meséltem, hogy van Facebook oldalam, ahová várom a képet és a Molyon kiidézheted a kedvenc részeidet! Várj meg!
Szimpatikus?

Nem kell mindent leírni, mert valaki azt tanácsolta. Persze, kinek akarok hazudni, jó érzés, ha érkeznek visszacsatolások, idézetek, fotók, kedves szavak vagy építő kritikák, ezek mindig örömmel töltik el az összes alkotót, viszont nem érdemes ennyire nyíltan hajhászni. Kontraproduktív. Sose feledjük, hogy sok, hozzám hasonló csendes olvasó van odakint, aki kíváncsi, és szívesen vadássza az újdonságokat, de gutaütést kap attól, ha valaki ráerőszakolja saját magát. Neked nem lesz jobb attól, ha rossz érzéseket hagysz bennünk. Lehet, hogy öttel több értékelés érkezik a Molyon, de megéri az a sok csendben ottmaradt tüske?

(Régebben írtam egy rövid összefoglalót a szerzői jogokról, ha érdekel, #ide kattintva elolvashatod.)

Beszéljünk kicsit az írásról is, és bár a cikknek ezen része nem kapcsolódik szorosan az előzőhöz, erről is szót akartam ejteni.
Szóval vannak többek között ezek a fogalmak, mint dráma, műfaj, zsáner, napló, naplóregény, stb. Az elejéről indítva, ami gondolom mindenkinek a könyökén jön ki (és mégsem, meglepődnétek), az irodalomnak három műneme van – líra, dráma, epika –, és ezeken belül vannak a kisebb csoportok, azaz a műfajok. Ezenkívül van két forma, a próza: amit mi, regény- és novellaírók írunk, valamint a költészet, ami nyilvánvaló.
Mi, ugyancsak a regényeknél és a novelláknál maradva epikát írunk: novellát, regényt, mítoszt vagy eposzt. Ezeket hívjuk műfajnak. Tehát a regény maga a műfaj, és nem az, hogy romantikus, misztikus, krimi, sci-fi, YA vagy steampunk, stb – az a zsáner. Ezek keverhetőek és keverednek is, de attól még a műfajuk nem változik.

A líra sem azt jelenti, hogy szépen megírt sztoriról van szó, az a lírai hangvétel. A líra műfajai a dal, a himnusz, a szonett, stb.

A dráma pedig végképp nem jelent egyet azzal, hogy szomorú dolgok történnek a szereplőkkel. A dráma színpadra írt mű. Műfaja lehet tragédia ( :( ), komédia ( :) ) és tragikomédia, ami mindkettőt magába foglalja.

Nos, most, hogy ezt egy picit tisztába tettük, kitérhetünk arra is, amiért fontosnak tartottam ezzel kezdeni. Létezik a napló, mint irodalmi műfaj, és a naplóregény, mint zsáner.
A naplóról ezt mondja a Wiki:
„Napló – naponként (vagy meghatározatlan időközökben) készített magánjellegű feljegyzések sorozata. Irodalmi jelentése szerint a prózai műfajok egyike, amelynek formáját az események időrendjét követő feljegyzések határozzák meg. Ha végső formába öntés után nem is egyezik meg feltétlenül az eredeti feljegyzésekkel, a napló az írónak a lejegyzett eseményekhez, gondolatokhoz, lelkiállapotokhoz való közvetlen (időhöz kötött) viszonyulását tükrözi, s ez döntő feltétele hitelességének.”

Tehát szórakoztató irodalomban, zsánerirodalomban nem írunk naplót. Naplóregényt írunk, ami napló- vagy blogbejegyzések formájában viszi végig az olvasót a történeten. Itt vannak kitalált karakterek, események, és minden, ami a szórakoztató irodalom írásához szükséges: írástechnika és dramaturgiai ív, többek között. A naplós formájától függetlenül érvényesek rá a zsánerirodalom szabályai, ahogy az összes többi zsánerre is.

Érdemes alaposan utánanézni, mit szeretnél írni, és annak mik a jellemzői, mert iszonyú komolytalan képet mutathat rólad, ha kevered a kifejezéseket. Főleg, ha egy nagy kiadót célzunk meg, az első körben kiderül, ha fogalmunk sincs az írásunkról.

Van téma, amiről szívesen olvasnátok? Írjátok meg! Már dolgozunk a következő anyagokon, de addig is, itt megtaláljátok a korábbi cikkeket: #klikk
Továbbolvasok...

2017. július 15., szombat

Írók kérdőíve? Lássuk

Sziasztok! Hozzám is elért Daremo kérdőíve, a meghívást pedig köszönöm Adrinak! Nos, akkor lássuk is a kérdéseket, amíg összeállítjuk nektek a következő írásról szóló posztot ;)


1. Milyen műfajban szoktál írni?
Nos, általában regényeket írok, de most ismerkedem a novellákkal is, olyan irányt vett az életem, hogy időről időre muszáj megírnom egy-egy novellát is. De mindenképpen a regényeket preferálom, verset írni sajnos nem tudok, szívfájdalom!, de imádom őket.
A regényeim általában blogon végzik hetente frissülő online regényként, úgyhogy azt hiszem, egy kicsit ez is, az is vagyok.

2. Milyen zsánerekben és témákban szoktál írni?
A YA és a NA az én terepem, valamint kacsintgatok az urban fantasy felé is.

3. Mióta írsz?
Nincs konkrét napja. Nem tudom, konkrétan hány éve találok ki történeteket, viszont annyi biztos, hogy aktívan blogolni 2008-ban kezdtem el.

4. Van már kiadott/megjelent műved?
Uh. Igen. Sajnos van. Belecsúsztam egy elsietett magánkiadásos cuccba, hála a jó istennek, hogy feledésbe merült az egész, és kerek e világon már sehol sem lehet kapni/olvasni a "művemet." :D

5. Melyik volt a legelső írásod?
A legelső, amit akkori énemmel komolyan is vettem, egy Zac Efron fanfic volt. (Jesszus!)

6. Miért írsz?
Mert szeretek.

7. Hogyan találsz időt az írásra?
Régebben rendszeresen, minden nap  írtam, főként esténként, csak azért, hogy írhassak. Még akkor is, ha kitöröltem a nagyrészét. Ma már elfoglaltabb vagyok, nem tudom ugyanezt megcsinálni, de esténként és főleg hétvégenként így is szakítok időt rá.

8. Mikor és hol szeretsz a legjobban írni?
Könyvtárban napközben is megy (szuper érzés, mindenki próbálja ki egyszer), itthon leginkább esténként. Nem tudom, sokkal jobban rá tudok hangolódni a folyamatra. Főleg a forró, nyári napok utáni hűsítő estéken/éjjeleken szeretek leülni a gép elé. Az egy olyan pillanat, ami mindig beindítja a fantáziámat.

9. Mit szoktál enni vagy inni írás közben?
Néha muffint, inni pedig turmixot, teát évszaktól függő hőmérsékleten és jaj nekem, imádom a sprite-ot.

10. Van íráshoz használt dallistád?
Konkrét nincs, de szeretek zenét hallgatni, inspirál.

11. Mit gondol(nak) a családod/barátaid/szeretteid arról, hogy írsz?
Elfogadják az első pillanattól. Sokan kíváncsiak arra, mit alkotok, de félkészen nem szeretem megmutatni az írásaimat. Egyedül a párom nem szereti éjjel hallgatni a kopogást a billentyűzeten, bár azt hiszem, ez érthető. :D És amikor még gimibe jártam, az osztálytársaim minden nap megkérdezték, kész vagyok-e az aktuális kézirattal. Nagyon szuper érzés volt :)

12. Az alkotás melyik részét szereted a legjobban?
Én mindegyiket szeretem. De azt hiszem, az győz, amikor a majdnem megírt kéziratot finomítgatom, és meglátom a korábbi hibáit.

13. Az alkotás melyik része jelenti számodra a legnagyobb kihívást?
Hogy legyőzzem a berögződéseimet.

14. Milyen eszközökkel és mire szoktál írni?
Képernyőre? :D Mindig is gépen írtam, net nélkül! A zene mehet a telefonról, de ha a gépemen a net is megy, akkor annak nagy eséllyel nem írás lesz a vége.

15. Hogyan lépsz túl az írói válságon?
Bétázni szoktam. (Mások hibái segítenek az enyémekben is.) Olvasni, filmeket nézni, romantikus, de szépen fényképezett, jó zenéjű filmeket, mert bármilyen sablonos is, de ezek felébresztik a kreativitásomat.

16. Hogyan motiválod magad az írásra?
Én furán működöm. Ha éppen nincs kedvem írni, vagy a kéziratban fellelhető hibáim mennyisége elrettent, akkor csak előveszem a korábbi írásaimat, és megnézem, mit szerettem bennük. Akkor rájövök, hogy hé, ebből egész sok mindent ki lehetne hozni, ha venném a fáradtságot. És akkor veszem, lehet, hogy ez sokáig tart, mert minden a kigondolással kezdődik, de nálam működik. Talán benne van az is, hogy mindig jobb akarok lenni, mindig le akarom győzni magamat. Másokkal nem vagyok ilyen versengő, magammal annál inkább.

17. Kik azok a szerzők, akik a legjobban inspirálnak téged íróként?
Hű, de jó kérdés. Sarah Dessen - mert ő a YA királynője. 

18. Melyik könyvek inspirálnak téged legjobban íróként?
A könyvtolvaj. Ha olvastál már szavakba öntött csodát...

19. Mi a legjobb írói tanács, amit valaha kaptál?
Igazából az egy picit bonyolultabb volt néhány szónál. Mégpedig az, hogy: nem baj, ha elsőre nem tudod. Ne roskadj magadba. Megtanulod majd, csak tudd távolabbról szemlélni. Nekem ez segített a legtöbbet.

20. Milyen céljaid vannak idén az írással kapcsolatban?
Tanulni szeretnék (még többet.) És megmutatni magamnak, hogy a korábbi önmagamnál jobb vagyok, és nem követem el ugyanazt a hibát, sőt, képes vagyok arra, hogy kijavítsam.


"Szinte minden szó megfakul most. A fekete könyv szétmállik utazásaim súlya alatt. Ezért mesélem el ezt a történetet. Mit is mondtunk korábban? Mondj el valamit elég sokszor, és sohasem fogod elfelejteni."
Továbbolvasok...

2017. május 10., szerda

A könyvkiadásról szakszerűen

Mai, rendhagyó cikkünk témája nem más, mint a könyvkiadás körül keringő urban legendek, a modern világ blogger kuruzslói, és néhány ötlet, amit jobb nem kipróbálni, ha jót akarsz magadnak...

Sok bloggerből lett szerző ír sokfélét a könyvkiadásról, tapasztalatokról - vagy azok hiányáról. Persze ezzel nincs is baj, mindenkinek szíve joga azt írni, amit szeretne, a gond ott kezdődik, hogy sokan orbitális nagy ostobaságokat terjesztenek követendő példaként. Tegyünk rendbe néhány dolgot, jó?


A kontárkodó szerkesztő

Belefutottam egy magánkiadásról szóló cikkbe, amely többek között azért ajánlotta a többi írópalántának is a magánkiadást, mert ott semmiféle szerkesztő nem nyúlkál bele a történetébe (és rontja el az ő művét). Ugye ti is halljátok, milyen szürreális ez? A szerkesztő ugyanis az író és a történet „legjobb barátja”. Ő az, aki úgy ismeri a kéziratodat, mint te magad, és a tudásával, energiájával könyvet csiszol belőle, nem pedig „könyvszerű szöveget.” Ő sohasem változtatja meg a történetedet, hanem megmutatja, hogyan teheted ezt meg te magad úgy, hogy a sztorid jobb legyen. Egy jó szerkesztő kincset ér, és még véletlenül sem kontár! Egy lektornak elképesztő a tudása, az olvasottsága, és már ott látja a gubancokat, megoldásokat egyaránt, ahol te még nem is sejted.
Ha komolyan veszed az írást, akkor tudod, hogy állandóan fejlesztened kell magadat tovább és tovább, és egyetlen nyers szöveged sem tökéletes. Ezt el kell fogadni. Amit leírsz, nem szent, bármikor megváltoztatható, kitörölhető, újraírható.

A szerkesztés pedig nem annyiból áll, hogy kicserélünk két vesszőt! Aki látott már szerkesztett szöveget, az tudja, hogy nem a nyelvtani bakik jelentik a legnagyobb problémát. (Akik pedig még nem láttak ilyesmit, azoknak mutatom a következő képet. Ezt én kaptam vissza így egy profi szerkesztőtől. És ez csak a jéghegy csúcsa.)

Téves elképzelés, hogy a regényeket nem kell szerkeszteni, és maradhatnak benne nyugodtan hibák, hisz az átlagolvasó nem lektor, úgyse veszi észre. Ezen az elven felbuzdulva holnaptól diabetológus leszek, mert adtam már be inzulint az unokaöcsémnek... Az átlagemberek úgysem doktorok, hát miből sejtenék, hogy én sem vagyok?


Aki nem tudja megvárni a nagy kiadók válaszát

Ahhoz, hogy megtanulj írni, türelem kell. Ahhoz, hogy megtanulj jól írni, még több türelem kell. Ahhoz, hogy találj egy nem magánkiadót a kötetednek... Hát, általában évek kellenek. Viszont ez alatt is fejlődsz, máshogy látsz dolgokat, talán magad is rájössz a hibáidra, szóval az időd nem elvesztegetett. Bekerülni egy nagy kiadóhoz piszok nehéz, természetes, hogy időbe telik... De ki mondta, hogy nem? Hogy könnyű lesz?

Magyarországon nincsenek irodalmi ügynökségek, csak sokszor kéretlen, temérdek anyaggal ellátott kiadók, írójelöltek, és bizonyos pályázati lehetőségek. A könyvkiadás egy kezdő szerző számára úgy néz ki, hogy:
Ír egy regényt (amiről tegyük fel, hogy jó),
Elküldi néhány általa kiválasztott kiadónak (akiknek a kézirat a profiljába vág, és van lehetőségük írások fogadására is),
Vár,
Vár,
És vár... (a másik oldalon ott van egy túlhajszolt szerkesztő, aki a „nyolc óra munka” után olvas bele kéziratokba, és amiben nagy potenciált lát, később előveszi újra.)
Az író eközben még mindig vár. Akkor van reális esélye arra, hogy ez a várakozás meghozza a gyümölcsét, ha - ez a legfontosabb -, jó regényt írt. Mert az ismeretlen szerzők kiadása elég drága mulatság, és nem biztos, hogy a pénz megtérül... Sőt, valószínűleg csak később térül meg a kiadónak, azonnal nem. Úgyhogy nehéz döntést kell hozni, megéri-e vállalni a kockázatot, mennyire jó a mű, milyen erős szerkesztés kell hozzá, és igen, eladható-e az adott kiadónak. Ezeket a szempontokat mind megfontolják, és sajnos elég sok ponton bele lehet bukni.

(Vannak más, pályázatos lehetőségek is, ahol kiadást lehet nyerni, ezekről most szándékosan nem ejtek szót.)


A „szerintem-ne-kövesd-el” lista:

Ne légy türelmetlen! Minden egyes perc, amiben kivársz, előrébb visz téged és az írásaidat.
Ne becsüld le a szerkesztőt! Önmagáért beszélő tanács.
Szánj időt a tanulásra és a tapasztalásra! Nem kell azonnal könyv.
Válassz okosan! Öt év múlva mire leszel büszke? Egy sokáig érlelt, alaposan átgondolt kéziratra vagy egy húsz példányszámban elkelt, szerkesztetlen szövegre?
Ha nem vagy magadban biztos, kérdezz szakembereket! Ez még mindig a jobbik eset, mint sületlenségeket állítani, és biztatni másokat is a sületlenségekre...

Fontos, hogy a fiatal tehetségek megértsék, amit néhány hónappal ezelőtt én is: nem születtek írástechnikai tudással és harmincévnyi tapasztalattal. Nem azzal van a legfőbb baj, hogy valaki nem tud valamit, hanem azzal, hogy nem is akarja tudni, és lesajnál mindenki mást, aki viszont igen.


Végezetül pedig megosztok egy kedvenc idézetet Vavyan Fable-től, amiből sok tanulság levonható:

„Penna és tinta még nem tesz íróvá.”


(Szándékkal nem ejtettem szót ebben a cikkben a magánkiadásról sem. Az majd egy következő írás anyaga lesz.)
Továbbolvasok...